Hangszórónak nevezzük azokat az elektronikai eszközöket, amelyek elektromos jelet hallható hanggá alakítanak. Az aktív hangszórók jelerősítő elektronikával vannak egybeépítve (mint a legtöbb számítógépes hangdoboz).

Dinamikus hangszóró:

A legelterjedtebb típus, amelyben egy mágnes belsejében csillapítottan lengő tekercs egy (általában kúposan kialakított) laphoz van rögzítve. Ha tekercsben ingadozó erősségű áram folyik, akkor az az áram erősségének megfelelően kitér, így megmozgatja a lapot (kónuszt). A hallható frekvenciatarto­mányban (30 Hz ... 20 kHz) ezt hangként érzékeljük. A lengő felület mérete (és ezzel tömege), valamint a rezgés fürgesége (frekvencia) egymás ellen dolgozó tényezők, ezért aztán a hangszórókat igen széles méret választékban készítik a tányér méretű mélysugárzóktól a söröskupak méretű csipogókig.

Piezoelektromos hangszóró:

A piezo hangszóró a piezoelektromosság jelenségét használja fel, vagyis azt, hogy bizonyos kristályok alakja megváltozik, ha megfelelő részein elektromos feszültség alá helyezzük. Mivel a kristályok merevek, ezért csak viszonylag nagyobb frekvenciájú (magas) hangok keltésére alkalmasak. Éppen ezért ezeket a szakzsargonban csipogónak (beeper) is nevezik. A mindennapi életben lépten-nyomon beléjük botlik az ember, szinte minden elektronikus intelligencia (számítógép, karóra, mikrosütő, mosógép, stb.) rendelkezik ilyennel.

Hangdoboz, hangfal:

A hangszórókat akusztikai megfontolásokból megfelelő méretű dobozokban, illetve ládákban rögzítik. A doboznak több szempontból is előnyei vannak. Nemcsak mechanikailag rögzítik a hangszórót, de az akusztikus rövidzárat (vagyis, hogy a membrán két oldalán ellenkező fázisban keletkező hanghullám a membrán szélénél kioltsa egymást) is kiküszöbölik, valamint egyenletessé teszik a frekvenciamenetet. A hangfal (baffle) elnevezés a nagy teljesítményű külső hangsugárzók kezdeti idejéből maradt fenn, amikor is nem használtak zárt hangdobozt, és a mély hangok akusztikai rövidzárának kiküszöbölésére hatalmas méretű sík lapra kellett rögzíteni a hangszórót. Általában több hangszóró található benne, nagyobb teljesítménynél esetleg csak egy. A hangszórók – geometriai méreteikből fakadóan – a teljes hallható tartománynak csak egy-egy részét tudják lesugározni. A hangfalakat jellemezhetjük a rákapcsolható tartós és időszakos teljesítménnyel, a frekvenciamenettel, az erősítő felé mutatott terhelő impedanciával, a torzítással és a hatásfokkal (1 W elektromos teljesítmény által létrehozott hangnyomás). A többutas hangfalak több, eltérő tulajdonságú hangszórót tartalmaznak, melyek más-más, számukra ideális frekvenciatartományban sugározzák a hangokat. Ezekben a bemenő jelet hangváltóval (más néven keresztváltóval) osztják szét mélyebb és magasabb hangtartományokba. Erre azért van szükség, mert a hangszórók a saját rezonanciafrekvenciájuk alatt nem tudnak sugározni. Ez dinamikus hangszóróknál a pille és a lágy felfüggesztés rugalmasságából adódik, ugyanis ez a két anyag bármennyire is rugalmas, valamilyen mértékben megnöveli a rezonanciafrekvenciát.