Az elterjedten használt IC kifejezés az angol Integrated Circuit rövidítésből ered. Az eszköz (vagy inkább technológia) megjelenését az váltotta ki, hogy az egyre bonyolultabbá váló elektronikai kapcsolások hagyományos alkatrészekből felépítve hatalmas méretűek voltak, előállításuk elég nehézkes és költséges volt, ugyanakkor üzembiztonságuk erősen alatta marad az elvárásoknak. Az alapötletet az adta, hogy egy félvezető lapkán modern gyártástechnológiával rengeteg tranzisztort el lehet helyezni, s a kapcsolások igen jelentős részét vissza lehet vezetni tranzisztorokra. A „huzalozást” a nyomtatott áramköri lapoknál alkalmazott (ún. fotolitográfiai) módszerrel készítik, csak éppen sokkal-sokkal kisebb léptékben. Az így elkészült lapkát azután (legtöbbször) műanyag házba öntik, ahonnan már csak a környező áramköri elemekhez kapcsolódó pontokat vezetik (lábak). Az IC-k mára már egész hadsereget számlálnak a milliónyi feladatra, vagy feladat darabkára tervezve. Bár a legtöbbjük konkrét célra készül, napjainkban a legnagyobb integráltsági léptékben készülő, általános célokra használható, programozható mikrovezérlők és processzorok jelentik a csúcsot. Ezeknél már változtatható módon (programozva) lehet a működésüket befolyásolni. A kezdeti, furatszerelt kivitelek mellett egyre nagyobb tért hódítanak a felületszerelt (SMD) parányok, amiket szabad szemmel jószerivel már látni sem lehet, nem hogy kézi módszerrel áramkörbe forrasztani.

Felhasználási terület szempontjából az IC-ket analóg és digitális áramkörökre oszthatjuk és a legváltozatosabb tokozásokban lehet beszerezni. Nem ritka, hogy ugyanaz azáramköri lapka (chip) különböző tokozatokkal is forgalomba kerül – esetleg eltérő paraméterezéssel. A montázson egy pici ízelítő látható a kínálatból.